Csend van a szomszédban. Most még nagyobb csend, mint eddig. Bár eddig sem lehetett tudni, mikor vannak itthon, mert még az ajtó is halkan nyílt, és a lépcsőházban is többnyire beszélgetések nélkül közlekedtek. Egy-két hónapja mintha lett volna valami pakolódás, de az is szinte hang nélkül. Zárkózott család voltak, néhány udvarias jövetmenet-mondatot leszámítva nem kommunikáltunk. Arról sem volt fogalmunk, hogy költözni fognak. Pedig, mint kiderült, évek óta készültek rá, apránként. Elköszönés nélkül távoztak a szomszédból, holott tíz évig laktunk közvetlenül egymás mellett.
Hogyan költöznek az emberek?
A költözés is árulkodik az emberről.
Szomszédaim úgy pakoltak át új otthonukba, ahogyan éltek. Csendben, kizárva a külvilágot. Otthonukban itt sem jártam, ők sem lépték át küszöbünket, csak a kislányuk jött át egyszer-kétszer játszani. Ha mennie kellett haza, a lépcsőházból sürgették, ideje lenne vacsorázni, és még a kötelező olvasmányt is olvasni kell.
Vannak hangosan költöző emberek, akik mindenki tudtára adják, hogy mennek. Ők azok, akik kiplakátolják, hogy mindenki megfelelően értesüljön a dologról: Elnézést a kellemetlenségekért, a földszinten költözés zajlik. És természetesen ezek a típusú költözők azt is szívesen veszik, ha minden lakó végigkérdezi őket új lakóhelyükről is.
Nekem, a kollégiumi és albérleti költözéseket leszámítva egy jelentősebb költözésem volt. Szüleim mellől párom mellé. Nem otthont költöztettem, a lelkemet: szüleim kislánya lakott az előző helyen, önálló, magát eltartani tudó, felnőtt nő költözött a másik lakásba. A tárgyaknak nem volt szerepe. A legszükségesebbeket hoztam magammal, férjemmel itt építettünk fel közösen mindent. Emlékszem, amikor kikanyarodtunk a házunk elől, potyogtak a könnyeim: szimbolikus jelentése volt annak a búcsúzkodásnak. Én akkor, az autóval nem 120 km-t tettem meg, hanem sokkal hosszabb utat: kislányból felnőtt lettem.
Búcsú
Gyakori, hogy a költözéssel életet is költöztetünk. Egy időszakot, életmódot hátrahagyva megkezdünk egy újat. Van, aki mindent hátrahagy, van, aki törekszik arra, hogy megszokott környezete vegye körül új helyén is. Bárhogy is történik, egy új otthon kialakítása folyamat, lelki folyamat is.
Sokan tartanak új otthonukban házavató bulit, ami nem csak ünnepség, hanem rítus is. Vajon miért nem tartunk költözés előtt, régi lakásunkban búcsúbulit? Szerintem sok esetben szükség lenne rá. Könnyebb továbblépni, ha búcsút veszünk attól, amihez élmények kötnek. Ezt a célt hívatott szolgálni az iskolai ballagás, a legénybúcsú, és a temetési szertartás is. Főleg kisgyermekes családoknál fontos, hogy mielőtt a család fölpakol a teherautóra, és végleg elhagyja eddigi lakhelyét, legyen lehetőség búcsúra. Akár a dobozok között, zenét hallgatva, emlékekről beszélgetve, süteményt vagy fagylaltot eszegetve. Nyilván, már a költözés felmerülésekor szükséges a gyermeket a megfelelő információkról tájékoztatni (hogyan fognak ott élni, hogyan jár onnan iskolába, óvodába; melyik játszótéren fognak majd játszani stb.), de kellemes élmény legyen számára előző otthona elhagyása is. Legyen lehetősége elköszönni, lezárni, továbblépni.
Költözés, mint menekülés
Otthonuk a biztonságot is jelenti. De mi van azokkal, akik sokszor költöznek? Akik, mire elkészül „tökéletes otthonuk”, már keresik is a következőt?
Sokunkat megdöbbentett 2008-ban Albert Györgyi halála. Azt gondolom, egész életében kereste saját magát, és helyét a világban. 18-szor költözött életében. Már gyermekként úgy élt, diplomata szülei mellett, hogy mire valahol megszokott volna, már továbbálltak. Talán életmódjává is vált a továbbröppenés. Lakásainak többsége albérlet volt. Blogjában arról is írt, hogy a kicsomagolással is sokszor napokig, hetekig várt. Félve kezdte újra és újra életét: vajon rátalál-e a boldogságra, vagy a boldogság őrá. Azt is nyilatkozta, egy pici lakásban, kiegyensúlyozott párkapcsolatban volt a legboldogabb, pedig az igazi luxust is volt lehetősége kipróbálni.
Költözzünk boldogságba!
"Otthon az, ahova hazatérsz.
Ahol valaki vár este.
Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait.
Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz.
Nem csak pihensz, hanem kipihened magad.
Kipihened az életet, az embereket, mindent.
Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba.
Ha tízen vagytok benne, az se baj.
Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek.
Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés.
Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek.
Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad.
És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém.
Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél.
És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon...
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon.
Egy pince is.
Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet.
Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben.
Egy könyv az asztalon.
Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...)
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon. "
(Wass Albert)
Laky J. Eszter
